Igen, igen... jó... nem! A rohadt életbe már!

A mobilos játékokra általában jellemző, hogy könnyűek, pár perces kis szórakozást jelentenek, oszt' szevasz. Van azonban egy másik, kevésbé ismert vonulat is: rengeteg olyan játék lett pont azért kelendő, mert egyszerűen embertelen szemét nehézségi fokkal dolgozik. Elindítod, és három másodpercen belül meghalsz - csak pislogsz, hogy ez mi volt. És újra. És újra. És újra. Végre eljutsz tíz másodpercig, bumm, halál. És újra. És imádod. Mert nem lehet nem imádni. Íme pár játék, amik mocskosul, aljasul, nyomorultul megizzasztják még a legprofibb gamert is. Hát még a kocajátékosokat.

Super Hexagon

Terry Cavanagh neve a hozzáértőknek sokat mond. Anno tőle származott a rettentő debil vvvvvv névre hallgató PC-s videógamma, amitől csomókban tépték ki a hajukat az emberek, annyira bunkómód nehéz volt. A Super Hexagonnal sem hazudtolta meg magát, ugyanis egy zseniálisan egyszerű, mégis hatalmas kihívást jelentő játékot pakolt le a mobilos géming tenger baljósan morajló hullámaira, amit azóta is rengetegen imádnak, és játszanak. A stílusos és minimalista grafika mellé egy Chipzel nevű chiptune művész alkotott olyan megdöbbentően remek zenét, hogy aki egyszer hallotta, azonnal felismeri, akárhol is találkozik vele - például a Gépek Lázadása intrójában, miközben Speed virnyog.

A játékmenet első hallásra pofonegyszerű: adott egy kis háromszög, ami a képernyő két oldalát nyomkodva forog körbe-körbe, ne menjünk neki a cuccoknak, amik szembe jönnek. Mi ebben a nagy kunszt, apám? A nagy kunszt az, hogy Cavanagh embertelenül nehézre lőtte be a játékot, ahogy azt kell: az egész játéktér forog velünk együtt, néha megfordul az irány, vagy éppen térben billen a pálya, minden villog, vagy éppen színt vált - ami abszolút nem segít a koncentrálásban. Pedig az aztán nagyon fontos lenne, ugyanis a játék piszkos gyors, és nem tűri a hibázást. A legelső szinten még meg lehet úszni, ha az ember véletlen nem jó irányba indul el, vagy habozik egy fél másodpercet, de később már nem: tessék csak megnézni, mit kell teljesíteni a játék hatodik, legutolsó szintjén. Itt nem vicceznek: aki hibázik, meghal.

Különösen büszke vagyok rá, hogy le tudtam nyomni a játék mind a hat szintjét, igaz a legutolsónál már nagyon falhoz akartam verni a telefont. Egyszerűen hihetetlen, hogy eljuszt végre a Hyper Hexagonest szintig, és akkor első indításnál meghalsz két másodperc alatt. Sőt, ez első húsz percben szerintem nem nagyon jutsz el még tizenöt másodpercig se.
Csak meghalsz, újra és újra. Amíg az agyad és a kezed be nem tanulja hibátlanra az összes formációt, ami szembe jöhet:
akkor kezdesz el tizenöt, húsz, harminc másodperceket futni. Innen már csak türelem, és megfeszített koncentráció kérdése az egész. Tomi szerint minimum autista vagyok, hogy sikerült. De az tény, hogy nagyon nem adta könnyen magát.

Megéri-e a pénzét a Super Hexagon? Mindenképp. De komolyan. Fel kell készülni, hogy mocskos nagy kihívás a játék.
Tényleg. Viszont igenis meg lehet csinálni. Én roppantul élveztem, néha még most is előkapom egy-egy körre, ha épp úgy van - bár amióta kivégeztem, kicsit kevesebb a motiváció. Mondjuk nincs is görcsben a gyomrom, mikor közelítek a rekord felé.

Super Hexagon a Play Store-ban / Apple iTunesban / az ínyencenek videó.

Flappy Bird

A Flappy Bird érdekes darab, már egy éve elérhető volt iOS-en és androidon is, de a kutyát se érdekelte. Mígnem egy oldal kiemelte a ritka tapló nehézsége miatt, és onnantól kezdve lavinaszerűen terjedt a kocagémerek és a hardcore játékosok között. Tény, hogy az első fél óra itt is azzal ment, hogy az ember szinte öt másodpercenként meghalt. A grafika a Super Mariók világából lop, cuki kis pixeles izéke, aranyos madárral, és ennyi. A játékmenet egyszerű, mint a faék: van egy madarad, ha rányomsz a képernyőre ugrik, mikor nem akkor zuhan, szépen lavírozzál át vele csövek között. Nem olyan nehéz, ugye? Nem, a nagy büdös, megveszekedett, rohadtra szottyad lótuszt nem. Hogy miért?

Az egy dolog, hogy a madár úgy zuhan, mint a nyeletlen fejsze. Még az is, hogy kis túlzással pont akkorát ugrik, mint a rés, amik között át kéne navigálni. De hogy még fektett üzemmód sincs, hogy legalább látnál előre 2-3 lyuknyit, az már tényleg bunkóság. Nem, mint az őrült, próbálsz meg emelkedni, vagy bukni hatalmasakat, hogy átférjen a madár, de közben meg szigorúan ki kéne centizni, hogy át is férjél a két szutyok oszlop között, mert ha csak fél centit hibázol, a csirke már dobja
is fel a pacskert, gémóver. Igazából a Flappy Bird nem nehéz. A Flappy Bird idegesítő.

A 61 pontos rekordomra egész büszke vagyok, bár az ismerőseim közül Bruzsy 90 pontja egyenesen lehangoló számomra, és bizony csak a tabella harmadik helyén állok. A Flappy Bird érdekes madár, ugyanis a fejlesztője embertelen pénzt kaszált az alapvetően ingyenes, csak reklámokkal operáló játékkal: napi kb. 50.000 dollár, azaz úgy tízmillió forint landolt nála. Csak reklámokból. Ennek ellenére nemrég levette a játékot mindenhonnan, ugyanis csak az anyázást kapta
a júzerektől. Mennyi anyázás kell ahhoz, hogy kivágjon az ablakon egy arany tojást tojó tyúkot, ami napi tíz millió forintot fial?

Az iOS usereknél aki kimaradt, lemaradt, már nem lehet leszedni a madarat, de a droidosok némi szerencsével talán fel tudják kutatni valahol a neten a telepítéshez szükséges .apk fájlt. Kár érte, legalábbis én sajnálom a szerencsétlen fejlesztőt.

Pixel Dungeon, a fifikás tapló

Az eddigi két versenyző erősen a reflexekre épített, azonban a Pixel Dungeon szembe megy a trendekkel. Nem azért nehéz, mert gyorsan kell dönteni, vagy mert nehéz az irányítás. Nem, egyszerűen nehéz, mert az egész játék meg akar ölni, kivétel nélkül. A PD egy cuki, retro grafikás kis 2D RPG játék, ahol meg kellene próbálni kijutni egy dungeonből. Na, ez tök jól hangzik, csak éppen piszok nehéz: a legutolsó patkány is minket akar megenni, ami még tök oké, de legalább halnának meg egyszerűen- naná, hogy nem. Az életerőt nem nagyon tölti semmi, és azt is csak találgatásos, kipróbálos módszerrel lehet tesztelni: egyszer megittam egy talált kis varázsitalt, ami HP visszatöltés helyett telibe felgyújtott. Utána mindent elolvastam, kétszer is. Merthogy még csak a színeknek se lehet hinni: nem csak a pályák generálódnak véletlenszerűen minden halál után, hanem még az egyes tárgyak tulajdonságai is. A naracssárga cucc a múltkor szintlépést adott? Na bumm, most egy combos kis paralízist. A patkány meg rágja le a lábadról a húst.

Három kaszt van, különböznek ebben abban, pl. a harcosnak tölti a HP-ját a kötelező kajálás (említettem már, hogy simán éhen lehet halni a játékban?), a mágusnak a speckó támadását tölti, és van a Rogue, akit elvileg úgy kéne unlockolni, ha valamelyik karakterrel nem halnál meg minden egyes alkalommal a kettes szinten, mint én teszem. Elvileg 15 szintje van az egésznek, még belegondolni is rossz. Neki fogok futni még jópárszor, mert jópofa játék, ingyen' meg pláne, de nem érzem azt, hogy végig tudnám tolni. Nem vagyok elég kitartó. Márpedig kitartás az kéne: mikor éhen pusztul a karakterem, mert nem találom meg az ajtót a következő szintre. Mikor odasétálok egy sírkőhöz, és agyon ver négy darab lidérc, akiket nem sebez
a fejsze, csak tízből egyszer. Mikor egy terem közepére besétálva megtelik az egész mérges gázzal, és az utolsó potion megivása után derül ki, hogy az tulajdonképpen az is méreg. Annyi különböző módon ölt már meg a játék, hogy az hihetetlen.
És ennek ellenére élvezetes tud maradni. Sajnos iOS huszároknak rossz hírem van, csak android only a játék.

Pixel Dungeon a Google Play Store-ban / az ínyenceknek videó.

Boson X

Roppantul emlékeztet a Super Hexagonra, bár grafikailag nagyon különbözik. Itt egy professzorral kell jobbra és balra ugrálva energiát gyűjteni (a világoskék elemeken való futás pakolja alánk a turbót), értelemszerűen leesni, szembejövő elemekbe arccal belefutni, beleugrani egyértelmű halál. A grafika láttán valahogy az Another World nevű klasszikus ugrott be, a két menet között előugró HUD, amin a high-score van vezetve pl. a legstílusosabb darab, amit valaha játékban láttam.
Itt is pixel prüntyögés a zene, de sajnos messze nem a Super Hexagon féle Chipzel szinten. Nem rossz, csak közelről sem egy kategória, és kicsit monoton tud lenni mondjuk hatvanadik indításra. Igen, lesz annyi. Sőt, duplája is.

Játékmenet: ordas nehéz. A képen nem jön le igazán, de a pálya nem csak úgy van, hanem az elemek a szemünk láttára érkeznek oda, ahol a végső helyük lenne, és nekünk rá kéne ugrani. Simán előfordul, hogy nekünk már rég ugranunk kéne,
de az adott elem még nem vette fel a végső helyét, úgyhogy elrugaszkodunk, és reméljük a legjobbakat. Bunkó dolog, hogy minél több energiánk van, annál gyorsabban futunk: ergó még az adott szinten belül is benyalhatjuk a csúnyát, ha mondjuk épp 97%-nál akadunk meg, akkor addig fogunk rohamtempóban caplatni, amíg vagy meg nem döglünk, vagy össze nem jön valahogy a maradék 3%. Ja, és csak azért, mert valahol kék elemet látunk, még egyáltalán nem biztos, hogy el is lehet jutni oda. Ugrottam én már bele a semmibe emiatt véletlenül.

Összeségében: a Boson X egy erősen nehéz, kihívást jelentő játék, ami nem nyújt olyan szépen polírozott szórakozást, mint a Super Hexagon-  de ettől még egy jó kis gamma.

Boson X a Google Play Store-ban / az Apple iTuneson / az ínyenceknek videó 

Polara, a színes egyéniség

A Polara egy szimpla ugrabugra endless-runner: elindulsz a pálya egyik feléből, néha át kell ugrani platformokat, oszt helló. Csakhogy. Mindenféle színes lézerek, ugrató platformok és bizbaszok jönnek szembe, kék vagy piros színben. Nekünk meg vagyon egy szép ruhánk, ami taperolásra színt vált: igen, piros és kék között lehet választani - sorry, nem öltöztetős Barbie.
A kék színre váltott ruha megvéd a kék lövedékek ellen, a piros színű meg a pirosak ellen. Csakhogy, és de. Van olyan, hogy kék színű ruha kell, mert adott platform csak úgy enged át, viszont ugrás után váltani kell, mert a levegőben már egy piros bomba robban, de a landolás után megint váltás, közben szemből jön egy piros lézer, és a rohadt életebe, megint meghaltam!

Szóval ez a kettősség egy erősen nehéz játékot eredményez néha, ugyanis a standard ugrabugra közben azt nézni, hogy milyen színű cucc jön egy dolog, átváltani a ruhát megint egy, de közben le se essél, meg ha túléled jön egyből a következő színesbe csomagolt pofon - hát nem egy leányálom. Csekkpointok vannak, méghozzá elég gyakran, mert azért nehéz a játék.
Ebből fakadóan roppant élvezetes, mivel nincs leküzdhetetlen akadály, előbb utóbb mindegyik szopatáson átvergődik
az ember, egy diadalmas mosollyal, hogy aztán a következő feladatba ledületből belehaljon, és menjen neki újra. És újra.

A játék egyébként jópofa képregényes kis intrókkal dobál meg minket kb. tíz pályánként, ezekből lehetne több, meg kicsit kevésbé klisés, de sebaj. A nagy kedvencem az, mikor valahol az első pályák egyikén a hősnő ingame ELROHAN a military teszt közepén a prototípussal, és azon kívül senki semmit nem tud csinálni, hogy óbégatnak neki a rádió keresztül. Zseniális.

Megéri-e a Polara a kb. 240 forintos árát? Szerintem meg, és a felhozatalból még talán ez a legkevésbé nehéz játék, tehát kevésbé edzett szájjal rendelkezőknek is megéri... mondanám, ha legalább a játék közepén járnék, de a huszonpáradik pálya körül még ilyet nem mernék annyira egyértelműen kijelenteni, szerintem fogják még itt az arcunkat képletes kékeresbe csapkodni a fejlesztők, keményen.

Polara a Goole Play Store-ban / Apple iTunesban / az ínyenceknek videó

The Impossible Game

Senkit ne tévesszen meg a látszat, ez egy igazi szemétláda játék. Nagyjából 300 próbálkozásnál járok, és még az első, GYAKORLÓ pályán se sikerült végigmenni, pedig itt még van quicksave opció. A lényeg egyszerű itt is: megy a kockánk szépen jobbra, ha rányomunk egyet, ugrik egyet. Ha nyomva tartjuk, akkor ugrálva pattog. Tüske nem jó, kocka széle nem jó, egy rakás felület instant halál. Lavírozzál. A játék gyors, nagyon könnyű meghalni, és még a checkpoint is szivat, mert ugye nem automaticke megy, hanem neked kell rányomni, hogy ide szeretnék csekkpointot (effektíve egyből meghalsz). Ráadásul ha szerencsétlen helyre rakod le, lehet mehetsz vissza egy előző zászlóhoz, mert mondjuk a levegőben van a kocka, de már érkezésnél meghalsz. Szívás. Olyankor azért tudnék ütni egy lyukat a falba.

A játék a nevével ellentétben nem lehetetlen. Legalábbis aki nekem ajánlotta, állítólag leverte az összes pályát, és teljesen zen volt az élete, megnyugodott, hogy ezen is sikerült túljutni, békesség, pálmafák, strand. De aztán elkövette azt a hibát, hogy belement a menübe, ahol kiderült, hogy igazából van még egy pofon: amikor dupla olyan sebességgel megy a játék.
Most megint zokog, és csak nyomja, de már néha emberileg lehetetlennek tűnik, aztán századjára valahogy túljut rajta.
És nem bírja abbahagyni. Nem lehet abbahagyni. Külön tapló dolog, hogy fent a játék listázza, épp hányadszor próbálod legyűrni a pályát. Így pontosan tudod, hogy épp 149-szer veszítetted el a játékot, tizenöt percen belül. A mocsokság netovábbja, hogy ezt az arcunkba vágja a játék ilyen nehézség mellett, de komolyan.

The Impossible Game a Google Play Store-ban / Apple iTunesban / az ínyenceknek videó

Ironpants: Flappy Bird a négyzeten

A koncepció egészen szégyentelenül ugyanaz, mint a fentebb említett Flappy Birds esetében, egy kivétellel: hatványozottan olyan nehéz a játék. Én egyébként nem hittem el, mikor olvastam. Aztán kipróbáltam, és rojtosra szivattott szájjal bámultam: ez tényleg durva. Egész egyszerűen az irányítással sikerül még feljebb toszni a nehézséget, nagyon csúnyán. Igazából senkinek nem ajánlom, én is csak azért fogok játszani vele, hogy megdöntsem Speed rekordját. De tényleg. Meg mert utálom ezt a játékot, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy összesen öt pontra vagyok képes benne. Egyszerűen nem.

Ironpants a Google Play Store-ban / Az Apple iTunesban

Pivvot

A Pivvotot leginkább egy félmondattal lehetne jellemezni: szigorú, de igazságos. Egy vonal mentén haladunk a kis damilra rögzített labdánkkal, jobbra balra lehet mozdítani a sugár mentén, és helló: a lényeg, hogy ne érjen hozzánk semmi. Ami az elején tök egyszerű, a végén már nehezebb. Az első pályát egészen pontosan 135 halállal vittem át (ez is kiírja), mégse volt sehol frusztráló, vagy idegesítő a játék. Kellemes kis platformer, és bár nem érződik rajta, de elég nehéz: a csekkpoint rendszernek hála szépen végig lehet menni mindenen. Ha halál nélkül kellene teljesíteni a pályákat, hát egyből a Super Hexagon mellé raknám nehézségben. Ezt a játékot lehet szeretni, mert csak sunyin, és óvatosan bunkózik.

Pivvot a Google Play Store-ban / Apple iTunesban

Shogun: Bullett Hell Shooter

Igazi, keménytökű lövöldözős gém így a végére. A Shogun nem lacafacázik, ellenséges űrhajók tucatjait csapja az arcunkba,
ki se látszunk a lézerből és rakétákból, ráadásul kifejezetten genya főellenfelekkel operál. Menet közben tudunk fejleszteni
a fegyvereinken - a pajzs hátrányára. Döntse el mindenki maga, hogy ütni szeretne, és így kevesebb ideig kell állni a sortüzet, vagy éppen inkább a pajzsokba tolná a kraftot. Jó választás annyira nincs, ráadásul menet közben még úgy is karcos pepecselni ezzel, hogy az ilyen döntéseknél szinte megáll az idő. A pajzstöltés egyik legfurcsább módja, hogy ha közel megyünk az ellenség lézerlövedékeihez, de nem találnak el minket, akkor beszívjuk az erejüket a pajzsba. Aztán próbáljatok meg ezzel trükközni, mikor hatan lőnek nyolc felől, hát nem éppen szívderítő feladat.

Shogun a Google Play Store-ban / Apple iTunesban

Végszónak

Őszintén, sokkal jobban lehet szeretni azokat a játékokat, ahol vért kell izzadni, mint az Angry Birds szerű prüntyögéseket. Még akkor is, ha néha az ember falhoz csapná a drága mobilját, annyira fel tudja húzni némelyik versenyző. Szóval ja, néha bizony szopni jár a gamer a közmondasásos Play Store-ba/iTunesra. Persze biztos van, ami kimaradt. Mi se ismerhetünk mindent, szóval ha van bármi, ami szerintetek kellene a listára, ott a komment. Ne szégyenlősködjetek, eresszétek el
a krakent, és szabadítsátok ránk az újabb agyzsibbasztó játékokat.